“A szent művészetek esszenciális vonása ugyanis, hogy szóban adatnak át; a hagyomány írásba foglalása általában az első jele a hanyatlásnak, vagy annak a félelemnek, hogy a szóbeli tradíció elvész.”
(Titus Burckhardt: Alkímia. Világkép és szellemiség)
A nagymamámtól egy olyan rendezetlen, döntően papírfecnikből álló receptgyűjtemény maradt fent, melynek darabjai instrukciókban, néha még címükben is hiányosak. Különös mindez egy vegyésztől, aki egész életében az inotai hőerőműben dolgozott.
Egyedül maradtam az emlékeimmel és a tudásának kódolt maradványával, aminek megfejtéséhez én, mint beavatott vagyok a kulcs. A sütésen keresztül kapcsolódunk mi, mint nagymama és unoka, mint mester és tanítvány. A mama piskótája pedig nem csupán egy piskóta, hanem jelképe a generációkon át öröklődő tudásnak. Más világban élt ő, más volt a sütő és még oly sok minden ami talán nem is tudatosul bennünk. Mit és hogyan tudunk tovább adni? Hogyan változnak a tradíciók általunk és a kor által, amiben élünk?
Megkérdezni már nem tudom és hiába sütök meg bármit is, kialakult allergiáim miatt már megkóstolni sem tudom, amit csinálok.
(2024)
